Családi körte


Leszállt már az este, sötétség nyugalma,

„Milyen fa az ott, te? Körte-e, vagy alma?”
Járt erre egy költő – csinált forradalmat:
nagyot koppant akkor, azóta csak hallgat…
Kelnek s megmozdulnak esténként a rögök.
Szunnyadó turisták? Biztos nem görögök!
Szikár, fáradt melós cigijét sodorja,
megvetően néz rá a templom kevély tornya.

Tehén döfését itt nem a szőrével gyógyítják,
a gazdasszony leszidja, és piros, mint a rák.
Még hogy jámbor fajta? Nem adja a tejét,
székestől felrúg ma, ha meghúzod a csecsét!
A cica se jámborabb, szereti a bogárt,
meg-megáll, körülnéz, felugrik – odavág…
Bár nappal csak lomhán, néma csendben baktat,
ha oda nem nézel, jajj a madaraknak!

A házban ég a világ, fogytán a tüzelő,
a kutya nyugton fekszik, ma már nem tüzel ő.
A tejből ugyan kérne, mint ember gyereke:
de több esze van annál – ez a nő nem „szőke”.
A gyerekek nevetnek, a kutya farkát húzzák,
rosszallón felmorog: “Ez nem vicc, a nemjóját!”
Feljött már a Hold is, a csillagok fényesek,
választanak egyet bódult szerelmesek.

A nagylány eladó, már szítja a tüzet,
a világ nem viseli a túlkoros szüzet.
Készíti ruháit, vasal és keményít,
vonzani szeretné a legények keményit.
A kicsik még nem értik, csak játéknak veszik,
fejtik a zöldborsót – a felét megeszik…
A héját tűzre dobják, nézik, ahogy elég,
anyjok rászól végre: a játékból elég!

A legkisebb királyfi üszögből tesz kardot,
ledöfi a sárkányt – kedveli a harcot.
A nagyobbik olvas – a szeme ábrándos,
„Lásd, e fiú pap lesz, vagy inkább szélhámos”?!
Pap már nemigen lesz, érdeklik a lányok,
bátyja okosítja: az nem kizáró ok.
Ír is – fejtegeti, anyja gyakran m’ért sír…
okos ez a fiú: nyelve angol, és ír.

Az ajtón kívül zajok, megpendül egy kapa,
berepül egy furkós: hazajött az apa.
A gyerekek ugranak, vajon megint részeg?
„Vigye el az ördög, no meg az enyészet!”
De nem. Ma ünnepi nap van, hazahoz egy
nyulat: a seregnyi apróság későig jól mulat.
Nagy keletje lett most zöldnek, káposztának:
ma este a lurkók aludni sem tudnak.

A gazda ‘estét kíván, kulacsát kiszívja,
kerekedő nejét itt-ott megpuszilja.
Homlokára is kap, szemére, arcára,
szereti a férje, örül, hogy így látja:
habverő kezében, csemete a karján –
nem csinálja jobban se német, se talján!
A boldog feleség az élet borsa-sava –
mindenhez van egy-két válogatott szava…

Vacsorát is tálal, sült csirke van mára,
a férje, mint meglátja, kicsordul a nyála.
Nem marad el végül se a hab, se torta,
nem készíti senki ilyen zamatosra!
Asszonyát kérleli – de magának nem tálal:
régen jóllakott már az étel „szagával”.
A kicsikhez fordul: a gyerek mindig éhes,
ha éhes, hát eszik, legyen bár penészes…

Szegény koldus zörget: „Vajon ez mit akar?
Miért éppen hozzánk űzi a zivatar?”
De lehet, az Úr Jézus, nyissál ajtót neki,
áldott lészen mindaz, ki este beengedi.
Mégse, csak egy sánta, harcban égett hadfi,
védte a hazáját, a bajból nem maradt ki.
Szedjél neki bőven – utasít a gazda,
szent volt neki mindig Bem apó parancsa!

Isten áldja kendet – legyen szerencsésebb,
fogyasszuk el együtt ma az estebédet!
A levitézlett vitéz nem kéreti magát,
két napja nem evett – nem hallani szavát.
De amikor aztán megtöltötte hasát,
megnyitja a száját, kiönti panaszát.
Előbb húz a borból, könnyebb úgy beszélni,
hősi emlékeket újra elővenni.

Mesél sok ágyúról, mit öntött Gábor Áron,
háborús idő volt – ezért nyomott áron…
A nagyfiú is figyel, leteszi a könyvet,
a lány a holtakon ejt gyakran egy-egy könnyet.
Villám és mennydörej, vágtázó huszárok,
vitézek vérétől vörös a várárok!
Mind hallgatnak némán, csak anyjok néz széjjel,
észre se veszik tán, de múlik már az éjjel.

Nem mese az, fiam, ez volt, valóságos,
elárultak minket: a történet világos…
A lány csak nem nyughat – „és a bátyám hol van?
Hazajön, vagy meghalt, ott, a csatasorban?”
Mindig reménykedik, de már három éve,
álmodja: a bátyja megjön holdtöltére.
Arca szelíd, piros, szép kerek a térde,
ha nem gyászolna úgy, már rég lenne férje.

Este van, este van… de minden világos,
a vendég még mesélne, ha nem lenne álmos.
A gyerekek se bírják a nehéz szempillát,
átveszi egy tündér éjjeli uralmát.
A cica még járatja fénylő pillantását,
de ma már befejezte végső őrjárását.
A kiszáradt szalma már a padlón zizeg,
felnőtt és gyerek mind mély álomban piheg…

 

2014. augusztus

 

 

One Response

  1. Avatar Kovács Tibor

Hagyj üzenetet

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..