Irodayaak – A be nem fejezett lenfonat

 

Egyszer volt, hogy hol volt, vagy hol nem volt, az lehetetlen, mert azt nem tudom…

Szóval, volt egyszer egy gazda. Hogy mi mindennek a gazdája volt, arról lajstromot lehetne írni, de azzal inkább az olvasót nem untatnám.

Ez a gazda annyira szorgalmas volt, hogy folyton csinált valamit. Hol a rétet kaszálta, hol a jószágot etette, ha ellettek, állatorvosnak állt, ha fejni kellett, azt es megcsinálta.

Történt egy nap, hogy nagy szorgalmába olyan hamar végzett a napi munkákkal, hogy délutánra teendő nélkül maradt. Mit tegyen hát, hogy ne fusson feleslegesen az idő? Hát bizony eszébe jutott, hogy van neki egy régen elkezdett lenfonata. Előkereste hát a ládafiából, és elkezdte szépen tovább fonogatni. Fonta-fonogatta, a lenfonat meg szépen gyarapodott.

Hanem egyszer csak váratlanul vendégek érkeztek. A vásárból jött a komája a családjával, apraja-nagyja szekéren. Ha már útba esett hazafelé, megálltak beköszönni. Úgy be is köszöntek, hogy estére a komát ketten se sikerült feltenni a bakra, így hát a gazda kénytelen volt ott marasztalni éjszakára. A sok hacacáréban aztán meg is feledkezett a lenfonatról, ott maradt, ahogy letette.

  • Végem van! Azaz nincs! – gondolta a lenfonat. – Ha így haladok, sose lesz végem! – azzal nyomban el is határozta, hogy világgá megy.

  • Nincs nekem tisztességem, se jövőm ennél a háznál, keresek inkább olyan helyet, ahol hasznossá tehetem magam.

    Azzal útnak indult.

    Ment-mendegélt, el is jutott a harmadik szomszédig. A szomszéd épp a paszulyt szelelte.

  • Na, ennek se sok értelme van – gondolta a lenfonat, azzal megint nyakába szedte a lábát. Olyan sokat ment, már kishíján elfáradt, amikor egyszer csak meglátott egy embert, aki egy nagy üstben valamit főzött.

  • Adjon Isten, gazduram! Miféle nagy kondér levest főz? Tán lakodalom készül?

  • Nem leves lesz az, komám, hanem szappan. Majd eladom a vásárban a jövő héten.

  • Sok szerencsét hozzá – köszönt el a lenfonat, és gyorsan odébb állt.

  • Micsoda bolondság, szappanlevest főzni! Hát ki fogja azt megenni? Ilyet még a nagyapám se hallott! – gondolta magában, és úgy érezte, egy világ omlik össze benne.

  • Hát nem minden ténykedésnek van értelme? Akkor én mit csináljak? Paszulyt szelelni nem tudok, szappanlevest főzni meg nem fogok.

    És ment tovább.

  • Ahogy a következő utcába ért, látja, hogy a kőművesek húzzák felfele a habarcsot egy vedérben a grófkisasszony kastélyának az emeletére. Hej, de megörült, hogy ismerőst lát! Rá is kiáltott örömében a kötélre:

  • Adjon Isten jó napot!

  • Jó napot, jó napot! Mikor lesz nekem jó napom? Majd ha beköszönt a tél, és a gazdám abbahagyja a folytonos építkezést. Addig csak húzom a sok habarcsot, meg téglát, egyik nehezebb, mint a másik. Lehet, hogy meg se érem a telet, mert beleszakadok.

  • Akkor szedem a lában, nehogy engam is befogjanak! – kiáltott a lenfonat búcsúzóul, és elszelelt.

  • Mi lesz énvelem? Hát sehol nincs hely nekem, ahol hasznára lehetnék a világnak, és meg es érhetném a tisztes öregkort? – morfondírozott, a középső fonatát lógatva lépdesve tovább.

    Ahogy így megy-mendegél, egyszer csak egy tágas portához ért. Az udvaron egy ember épp egy nagy szekeret rakott megfele szénával, de olyan magosra, hogy nem látszott tőle a nap.

  • Ilyet már láttam – gondolta a lenfonat, és kullogott tovább.

    Hanem a gazda éles szemű volt, rögtön kiszúrta, hogy valami nincs rendjén. Odakiáltott hát a vándornak:

  • Miért lógatod úgy az orrod, barátom?

  • Hejj, nagy az én bajom. Nem fejezett be a gazdám, és el is feledkezett rólam, hát világgá mentem. De sehol nem találok egy helyet, ahol otthon lehetnék.

  • Ne búsúlj, édes egy öcsém. Látod ezt a nagy kazal szénát? Fel kellene raknom a szekérre, de folyton lecsúszik. Ha itt rakom, ott omlik le, ha ott rakom, itt. Hanem, ajánlok neked egy üzletet. Gyere, öleld körül a szénát, és akkor nem fog le leesni, se leomlani. Ha megtetszik a munka, nálam maradhatsz, felfogadlak.

    A lenfonat csák ámult-bámult.

  • Hát, jó hosszúra csinált a gazdám, ráérős volt épp, még ha nem is fejezett be. Átérem én azt a kazal szénát még kétszer is.

    Azzal felugrott a szekérre, és úgy is tett, ahogy mondta.

    El is vitték szerencsésen a szénát a szomszéd majorba a földesúrnak, hogy a loszekervait etesse a télen. Kaptak is érte olyan szép summát, hogy hazafelé még egy cipót és egy darab szalonnát is vettek. Vígan telt hát a hazaút, és attól kezdve a be nem fejezett lenfonat a gazdánál maradt.

    Így mivel végül kötélnek állt, vége is lett, mégpedig jó, ahogy a mesémnek is. 

 

 

2 hozzászólás

  1. NC
  2. Koncz Józsefné

Hagyj üzenetet