Sefiú selány

 

Nem egy gondolat bánt –
rengeteg.
Anyám minek szült engemet?

Fiú vagyok-e, vagy lány?
Ez számomra nagy talány.

Lábaim közt valami fityeg –
de csak zavar: megesz az ideg!

Nadrág alatt bugyit hordok,
zokniim pirosak, meg bordók.

A melltartó is jól áll nekem,
ettől elvesztem a fejem.

Anyám beszól: „Életem,
hol van ott az értelem?

Állítod, hogy lány lennél –
hát van szőr a képeden!!?”

A lányok mind hidegen hagynak,
kitéve a maró fagynak.

A fiúk olyan kedvesek,
ha hozzám érnek, elveszek!

M’ért születtem ilyennek?
Még az Isten se ment meg?

De jól van ez így, megszoktam.
A jointra meg rászoktam…

A kedvem csak attól ment el:
lenéz engem minden ember.

Nem értem, az életem
m’ért ilyen silány,

nem szeret így engemet
egy fiú se – se lány!

A férfiak, mert nő vagyok,
a nők, mert hogy nem nő vagyok,

nem érdekel, bármit mondtok,
minderre én büszke vagyok!

Keresem a kedvesem,
ha meglelem, meglesem.

Így élem az életemet,
megtalálják holttestemet

majd egy fára akasztva.
A síromra lesz majd írva:

„Ezt érdemli a fattya!”

 

 

Napkor, 2014.08.26.

Hagyj üzenetet

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.