Irodayaak – A múzsa csokija

  

A múzsák (görögül Muszai (Μουσαι): eredeti jelentése ‘hegy’) a görög mitológiábn a mítoszok megtestesítői, a költészet, a zene, a tánc és a tudományok istennői, az emlékezés és az improvizáció ihletői.i  

A csokoládé egy kakaóbabból készített édesség. Elterjedten vékony lapokban, bonbonként vagy italként lehet fogyasztani. A csokoládé nahuatl indián nevéhez, a xocolatlhoz (ejtsd: sokolatl) hasonló hangzású névként került a világ legtöbb nyelvébe, a magyarba is.ii 

Azt mondjuk: költő. Azt gondoljuk: valaki, aki rímekbe szedve fejti ki a gondolatait.iii Röviden vagy hosszan, komolyan vagy játékosan. Azért, mert valaki ír egy verset, még nem tetkintjük költőnek. És ha kettőt ír? Vagy hármat? Hány verset kell valakinek ahhoz írnia, hogy költőnek nevezzük? 

(Ahhoz, hogy ezt az írást megértsd, előbb el kell olvasnod Weöres Sándor: Ars Poetica c. versét)

Egyszer beszélgettem valakivel, aki költőnek tartja magát. Olvastam a verseit. Legalábbis jó néhányat. Én nem tartom annak. Olvastam Petőfit is. Aranyt is. És másokat, akikkel áldott emlékű tanáraim megismertettek. Nemzeti költőnket a szakma ma nem tartja olyan nagyra, mint saját kora. Inkább csak irodalomtörténet. Mégis, a Petőfi összesben el lehet merülni. És ráébredni, hogy a rím nem öncélú csak, hanem megtestesült gondolat. Petőfi költő. Arany is az.

Mitől költő az egyik ember, és mitől nem az valaki más, aki pedig ír verseket? Mert miért is írunk verseket? A viktoriánus korban, és némiképp előtte és utána is, azon versenyeztek, ki ír formailag tökéletes verset. Például szonetteket, mint Shakespeare, vagy képverseket. Hányat ismerünk ma közülük? Valószínűleg csak egy töredéküket. Akiket pedig ismerünk, elismerünk, vajon miért tudtak maradandóbbat alkotni?

Térjünk vissza „költő” ismerősömre. Olvasom. Modern. Reménytelen. El-elcsukló, pontvégű mondatok. Félmondatok, és csend. Megfelel némely formai követelményeknek, de egyben újító jellegű is. Valószínűleg meglovagol valamiféle modern kordivatot. Talán emiatt nyegle. Aztán a kortárs költészet rengetegében sétálva rábukkanok egy friss, kislányosan kacérkodó, de a maga bohémségében is éretten súlyos illatot árasztó virágra. Olvasom. Mosoly, mosoly, mosoly… Játék a betűkkel, a szavakkal, amik úgy folynak, mint friss erdei patak, mely soha el nem halkul, aminek csobogása megnyugtatja a lelket, és felfrissíti a hétköznapok profanitásában megfáradt elmét.

Miért olvasom ezt szívesebben?

Erre a kérdésre kínál választ Weöres. Nyilván tudta, mit beszél, mivel ő költő. Olyan láthatatlan tudást igyekszik közvetíteni, amit valójában csak az érthet meg, aki tapasztalta már. Legtöbbünk próbálkozott versírással. Aztán kidobtuk. Vagy még ma is ott rejtőznek a régi füzetlapok valamelyik szekrényben, de csak a legbensőbb barátainknak mutatjuk meg – 10 évben egyszer – ha egyáltalán. Nem lett mindenkiből költő, aki rímfaragással próbálkozott. Néhány hét múlva visszaolvasva rájöttünk, hogy szép, szép, de Petőfi azért jobb volt. Vagy Arany. Vagy akárki…

Viszont, millióból egy, közismert lett, mint „hivatásos” költő. Kötetei jelennek meg, kap díjakat, elismeréseket. Mit tud ő, amit mások nem? Több időt tölt a szavak kevergetésével? Éjjel nappal rímeken gondolkodik? Homloka izzadságát vegyíti a tintába? Aligha.

Az Ars poetica válasza:

A vers két típusú létező között rajzol kontrasztot. Ezt egyszerű statisztikai módszerrel igazolhatjuk. Hányszor is szerepel az „örök” szó? Kétszer kétszer. Először mint öröklét, majd mint örök élet. Ezzel szemben a versben szinte burjángzanak az elmúlásra utaló szavak és szóösszetételek: emlékezet, folyton-változó, üszög, perc, valahány világévet, múló dalod.

Az emlékezetről köztudott, hogy „rövid”. Akié viszont tartós, az is mulandó lény, és a földi színtér elhagyása után az emlékei is elérhetetlenné válnak mások számára. A változás az idő következménye, azé az időé, amit Shakespeare a XII. szonettben egyenesen a halállal hoz összefüggésbe, az „idő kaszája” kifejezésben. Az üszög egy ideig izzik, majd elhamvad vagy kialszik. Weöres szerint egy perc alatt. Ez képletesen értendő, lehet hosszabb idő is; de az örökkévalósághoz viszonyítva mégis csekélynek tűnik, bármilyen hosszú is. Magába foglalhat „valahány világévet”.

A két típusú létezés, az örök és a mulandó ütköztetése egy ősrégi filozófiai kérdést elevenít fel: „Milyen természetű a világ?” Az emberiség világnézetei e tekintetben két nagy kategóriában foglalhatók össze. Az egyik szerint a világ pusztán fizikai, anyagi jellegű létezőkből áll. Ezt a gondolkodást nevezzük materializmusnak. Története az ókorig nyúlik vissza, az atomikus filozófusokig, akik közül a legismertebb Démokritosz. Ő fogalmazta meg – az akkori ismereteknek megfelelő módon – hogy minden anyag tovább nem osztható anyagrészecskékből áll. E filozófia leglényegesebb vonása, hogy kizárja a metafizikai létezőket a gondolkodásból. Ez minden későbbi formájára jellemző, a dialektikus materializmustól kezdve a természettudomány materializmusáig.

A másik világnézettípus metafizikai. Lényege, hogy az anyagi valóságon túli létezőkkel is számol. Nem csak feltételezi azokat, hanem számításba veszi a hatásukat az anyagi világra, és az emberi sorsra is. Így gondolkodnak a vallások hívei. A „modern, nyugati” ember számára ez tudománytalannak tűnik, hiszen materialista szemlélettel átitatott kultúrában nőttünk fel, ahol az iskola, a média vagy a művészet is az ellenkezőjét állította vagy sugallta.v Mielőtt azonban ítéletet mondanánk, gondolkodjunk el két érven:

  1. A ma élő emberiség túlnyomó többsége számol az anyagon túli létezők hatásával az életben. A hindu, buddhista, taoista, mohamedán és keresztény vallások nagyrészt lefedik a mai emberiséget, de említhetjük az animista, sámánista hitűeket, vagy az ezoterikus filozófiák híveit is. Be kell látnunk, hogy a materialisták a torta kis szeletét alkotják. Vajon a többség téved? 

    A világ vallási térképe 1991

                          A világ vallási térképe 1991

  2. A letűnt korok embereinek többsége hitt természetfeletti létezőkben – istenekben. Akármelyik ókori kultúrát vizsgáljuk is, mindenütt találkozunk ezzel. Ismerjük az egyiptomi vallást, a babilonit – szinte fanatikusan vallásosak voltak – az inka, azték kultúrát. A görög istenek közül néhányat álmunkból felkeltve is tudunk említeni. Ismeretes a rómaiak ezernyi istene is, melyeket aztán a kereszténység váltott fel (vagy olvasztott magába). Vajon az előttünk élő emberek pusztán tudatlanságukból kifolyólag hittek természetfeletti lények létezésében és befolyásában, vagy inkább mi vagyunk tudatlanok?

Az Ars Poetica az ihlet metafizikai természetére világít rá:

Weöres az ihlet születésének leírásában kerüli a múzsa szót. Mi lehet ennek az oka?

Javaslok egy megoldást: a szó használata az olvasóban egy fogalmat elevenítene fel, aminek értelmezése és konnotációi félrevinnék a mondanivaló megértését. Talán ezért találjuk a „géniuszt”, és a működése nyomán előbukkanó „igét”. A „szolgáld a géniuszt, add neki emberséged” egybecseng “…az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj” ősi parancsával.vii Az “add neki emberséged” az imádásnak (önátadás) felel meg, ami Istent, a versben a géniusztviii arra serkenti, hogy ossza meg a javait az őt választó emberrel. Az ember, mint anyagi lény, önmagában képtelen Isten (vagy bármely spirituálisix természetű lény) szolgálatát végezni. Arra “fentről” kell erőt és képességet kapnia. Ennek nyomán bukkannak fel “a lélek árján örvénylő igék”, amelyeket megragadva az öröklétű, metafizikai világból építhetünk be néhány elemet a – mulandó természetű – versbe.

"a lélek árján fénylő forró igék"

“a lélek árján fénylő forró igék”

A öröklét világához tartozó entitással való találkozás a vers születése szempontjából meghatározó jellegű. Az “ige”x fénylő és forró. Ez a két tulajdonság a tűz jellemzője. Az ige az az üszög, parázs, amivel a vers olvasása során találkozhatunk, és amelynek fényét és forróságát érezhetjük. Erre a két jellemzőre van szükség ahhoz, hogy a vers megszülessen, és majd az olvasó számára is jelentőséggel bírjon, a figyelmét magával ragadja. Ha a vers tartalmazza e kettőt, az olvasó is inspirálttá válik. A sorok magával ragadják a figyelmét, hatást gyakorolnak, majd a vers elolvastával elégedetten csettint gondolatban: “Ez igen!”

A fény az információt jelenti, a forróság az energiát. Éppen erre a két elemre van szükség a teremtéshez. Minden anyag végső soron struktúrába rendezett energia, melynek szerkezetét és tulajdonságait a benne lévő információ adja.xi A költő az inspirációxii állapotában olyan információkat kap, amelyeknek egyébként nem kerülhetne birtokába. Mint ahogy egy teljesen besötétített teremben sem látunk semmit, de amint bekapcsolunk egy zseblámpát, meglátjuk mindazt, amire a fény rávetül. Minél erősebb a fény, annál többet érzékelünk a környezetből. Az “ige” a metafizikai világ zseblámpája. Viszont hiába kapnánk bármennyi információt, ha nem lennénk képesek továbbadni. Éppen ezért fontos, hogy az ige nemcsak fénylik, hanem “forró” is. A forróság energia bőségét jelenti. Az inspirált ember ezzel az energiával feltöltve válik képessé a kapott információ megfelelő formába öntésére, arra a munkára, amit a gondolatok vers formájában való lejegyzése, valamint a sorok és a rímek végleges formába egyengetése jelent.

Itt kapjuk meg a választ a korábban felvetett kérdésre, arra, hogy mitől válik egy embert költővé, míg mások akkor sem, ha próbálkoznak vele: az, hogy kapcsolatban áll olyan spirituális lénnyel, akitől rendszeresen kap információt – gondolatokat – és inspiratív energiát, amelyek a lelkében szavakká és mondatokká formálódva kapnak fizikai létformát.xiii Így születnek meg a versek.

A materialista világnézet szerint más történik. Ezt egy példával illusztrálom: a csokoládé agyserkentő hatása közismert. Ezt bizonyítják a vizsgákon két feladat között csokit majszoló diákok. Csokoládé fogyasztása során az agyban endorfinok – „boldogsághormonok” – szabadulnak fel, amik fájdalomcsillapító hatásúak, és örömérzetet keltenek. Cukor-, és teofilin tartalmánál fogva pedig serkentőleg hat az agyműködésre. A materialista szemléletben az ihletet értelmezhetjük úgy, mint az idegrendszer normális működését. Ezt a működést befolyásolja a fiziológiai állapot, az alvás mennyisége, az ingerhatások, a stressz – vagy mesterséges serkentő szerek. Ilyen a csokoládé is – legális és könnyen hozzáférhető drog. Meglepő lehet, de az anyagelvű felfogásban a csoki betöltheti a múzsa szerepét.

Ez a rövid eszmefuttatás gondolatébresztő lehet, kérdésfeltevés, nem foglal állást az inspirációforrás természete tekintetében. Azt nem is teheti, mivel az olvasó dönti el, mit gondol erről – a Weöres által is leírt spirituális folyamatban hisz, vagy az ihletet az idegrendszer tudattalan, majd tudatossá váló, természetes működése eredményének tekinti. Azt, hogy sikerült-e ezt eldöntenie, ellenőrizheti az alábbi miniteszten, a megkezdett mondat befejezésének megválasztásával. Kérem az olvasót, jelölje meg az általa helyesnek vélt választ:

 

A múzsák….

                            A: anyag nélküli, inspiratív metafizikai létezők

                            B: csokiból vannak xv

  

 

i Forrás: Wikipédia.

ii Forrás: Wikipédia

iii Nem feledkezünk meg a rímtelen versformákról – szabadvers, prózavers – de ha versre gondolunk, legtöbbünknek valószínűleg először a klasszikus, rövidebb sorokba rendezett, rímekkel játszó forma ugrik be.

v Metafizikai létezők vizsgálata – érzékelése vagy mérése – fizikai eszközökkel nem lehetséges, viszont a nem létezésük bizonyítása sem.

vii Máté 4:10

viii A géniusz szó, az “Isten”-hez hasonlóan, nem anyagi, hanem metafizikai természetű lényt jelöl.

ix A ”metafizikai” és a “spirituális” és a “szellemi” szavakat szinonimákként használom.

x A fogalom nincs pontosan defíniálva. Az nyilvánvaló, hogy nem a nyelvtani kategóriára vonatkozik. Az Ige mint bibliai fogalom közelebb áll hozzá, hiszen isteni kinyilatkoztatásból származó, energiát is hordozó információ. A versben viszont a forrása a “géniusz”, ami nem azonos Istennel. Ezért az a legvalószínűbb, hogy az igén a megnevezett természetfölötti lénytől származó inspiratív töltést kell érteni.

xi A relativitáselméletből ismert E=m*c2 alapján

xii Az inspiráció szó literális fordításban belelélegzést, belelehellést jelent.

xiii Ezt demonstrálja a bibliai teremtéstörténet is: “A föld pedig kietlen és puszta vala, és sötétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. 1Móz 1:2-3. Isten Lelke tartalmazza az energiát, az információt pedig Isten szava, az Ige adja hozzá. A kettő egyesülése által valósul meg a teremtés. (Valószínű, hogy az bibliai “Ige” fogalom kapcsolatban áll az azonos nevű grammatikai kategóriával, mivel az cselekvést jelöl).

xv Logikailag az A v B relációt feltételezzük. Epifánia esetétől eltekintve, aminek a valószínűsége csekély, a múzsa nem lehet szellemi lény és matéria is egyszerre. Ha mégis inkarnálódna – és pedig csokoládévá – akkor az eredmény nem más lenne, mint “a múzsa csokija”.

 

WS-szobor

Szólj hozzá!

Visszajelzés
avatar
650